A szaruhártya által okozott esetleges asztigmatizmust szürkehályogműtétek esetén speciális, ún. tórikus alakú műlencsékkel korrigálják (intraocular lens – IOL), a minél jobb látásélmény elérése érdekében. Ezek a forgásszimmetriával nem rendelkező optikai alkatrészek különböző mértékben érzékenyek az optikai tengelyük körüli elfordulásra, attól függően, hogy hány dioptria asztigmiát korrigálnak (cilinder). A várható képminőségromlást már többen vizsgálták klinikai kísérletekkel, IOL méretező programok segítségével vagy elméleti úton a paraxiális közelítés felhasználásával. Az újabb eredmények egybecsengenek: 10° szögelforulás alatt minimális képalkotási hibát jeleznek, míg 45° fölött akkorát, ami már teljesen elrontja a látóélességet.

Az összes módszer közös hiányossága, hogy sem a tórikus IOL cilinder értékét, sem a pupillaátmérőt nem veszik figyelembe, pedig az előbbitől az érzékenység, utóbbitól a képminőség függ erősen. Emellett a szimulációk nem a valós képminőséget határozzák meg. A cél tehát az, hogy valós sugárátvezetéssel és skalár diffrakciós számolásokkal valódi szemekről készült szemmodellekben határozzuk meg a beültetéskor fellépő kismértékű elfordulás okozta képminőségromlást, és keressük meg azt a cilinderérték határt, ami alatt nem is érdemes tórikus lencsét beültetni, mert az okozott bizonytalanság már nagyobb mint a reziduális asztigmia.

A hallgató feladata, hogy körülbelül 50 fő, 0,5-5,5 dioptria cilinderű, IOL beültetésen átesett páciens szeméről készült modellben elemezze a tórikus műlencseelfordulás függvényében kialakuló képminőségromlást, és vesse össze a klinikai tapasztalatokkal, szakirodalmi ismeretekkel. 1 dioptiánként kialakított öt tartományra határozza meg az átlagos képalkotási hiba szögfüggését, és határozza meg azt a cilinderértéket ami alatt már nem érdemes tórikus műlencsét implantálni.